Fitch, Moody’s, Standard&Poors… Néhány éve megtanultuk ezeket a neveket. Amióta állítólag pénzügyi válságból gazdasági válságba torkolló nyavalya járja be a világot. S bár kis porszemek vagyunk csupán a nagy világgazdaság asztalterítőjén, ez a nyavalya a Tesco népellátó közértláncolat szlogenjét vallja, miszerint a legkisebb is számít… Ránk is nagy figyelmet fordíttt. Porszemként ellenállásunk oly elenyészőnek bizonyult, hogy a nyavalya kinyitotta a pinceajtót és lezser mozdulattal alásöpört bennünket arról az abroszról.
Persze, vége már a sötét középkornak. Az emberiség egyetlen globális szolidaritás igájába hajtotta büszke fejét, ahol mindenki mindenkiért felelős. Legalábbis, ha némely érdeke úgy kívánja. Ezért rögtön segítségünkre sietett minden csodás szervezet, melyet valaha tényleg efféle jótékonykodásra találtak ki. Kezét nyújtotta felénk az Európai Unió, s amint belekapaszkodtunk, rögtön mázsás bilincset kattintott csuklónkra. És kezét nyújtotta a Nemzetközi Valutaalap, s ahogy belekapaszkodtunk, markunkba nyomta frissen hízlalt kamatait.
Azért kövérek, mert a hitelminősítők nincsenek túl jó véleménnyel rólunk.
Már azt is nehezen értettük, miért kell nekünk padlót fognunk, ha az Atlanti-óceán túlpartján néhány bank eljátsza a hattyú halálát és angolszász vagy indián családfával nehezen vádolható tulajdonosaik, elnökeik a nép vagyonáért kaparják a Fehér Ház ajtaját, saját „gondatlanságukat” gyógyítandó. Azt még kevésbé értettük, kik azok az ún. hitelminősítők, akik folyton ide-oda sorolgatnak bennünket egy maguk kitalálta skálán, aszerint, hogy mennyire vagyunk képesen kinyögni kapott hiteleink törlesztéseit, vagy mekkora hasznot tarolhat az éhező külföldi befektető, ha összeguberált milliárdjait éppen nálunk forgatná meg egy bohókás pillanatában.
Azt hihettük, ezek a hitelminősítő intézetek hatalmas irodaépületek, ahol endkívül képzett és okos kockafejek sürgölődnek, dolgoznak, összeadnak, kivonnak, és holtbiztosan látják akár porszemnyi gazdaságunk jelenét és jövőjét is.
Ítéletük megkérdőjelezhetetlen. Függetlenek, befolyásolhatatlanok. És mindig igazuk van. Létünk, boldogulásunk vagy boldogtalanságunk az ő kiválasztotti szavukon múlik. Az ő számaikon áll vagy bukik nem csak állami költségvetésünk helyzete, de megkeresett forintocskáink vásárlóértéke is, felvett hiteleink ára, megtakarításaink hozama, adóink mérete, zsebünk kidudorodásának mértéke.
Vagy mégsem?
„A válság spekulánsai Nánási Tamás 2010.05.05 00:01
Magyar Nemzet Magánmilíciák, spekulánsok előretolt bástyái – s ezek a jelzők még a finomabbak közé tartoznak, ennél sokkal durvább kijelentésekkel illetik a franciáknál és a mediterrán országokban a hitelminősítő intézeteket mostanság. A Moody’s, a Standard & Poor’s, a Fitch és társaik ellen általános a felháborodás. Már a brüsszeli Európai Bizottság is e cégek áldásos működésének korlátozását tervezi. Az emberek többsége ugyanis úgy tapasztalja, hogy miközben a hitelminősítők döntéseikkel akár egy ország életét is képesek megbénítani, manipulációik átláthatatlanok, és zömmel a pénzügyi befektetők érdekét szolgálják.
Tény, hogy amikor egy nehéz helyzetbe került állam az elszabadult adósság és a hatalmas hiány miatt egy nagyobb hitelminősítő célkeresztjébe kerül, arra általában a piac látszólag indokolatlan hisztériával reagál. A spekulánsok szélsebesen kivonják a pénzeiket, megroggyantják a nemzeti – vagy akár az uniós – valutát, és várják a fejleményeket. S a válasz természetesen nem késik. Nincs az a kormány, amelyik saját polgárai védelmében ilyenkor ne emelné fel a kötvények kamatait, ráadásul az érintett államra vonatkozó csődkockázati felár is rendesen megugrik. Amint ez bekövetkezik, a befektetők visszatérnek, és mesés profitot kasszíroznak. Utánuk érkeznek a hitelezők, köztük a válságban is jól kereső nagybankok, majd a Nemzetközi Valutaalap, amelyik a kölcsönért cserébe még azt is megmondja, hogy hány szálat tehetnek naponta keresztbe a segélyekkel lélegeztetőgépre kapcsolt kormányok.
Ez játszódik most le a görögöknél, akik ugyan csúnyán trükköztek, csalták az adót, nagy lábon éltek akkor, amikor nem lehetett, ám ezzel rendkívül kiszolgáltatott állapotba sodorták magukat, s ennek előzetes jeleivel még csak most szembesülnek. Az Athénban tervezett különadók, brutális megszorítások mind a nagytőke válságbefektetéseinek és hiteleinek megtérülését szolgálják. A garantált profitot a munkavállalók, a családok és a nyugdíjasok szállítják. Ráadásként potom áron értékesíthetik a déli ország vagyonát, talán még az Akropoliszt is eladják. S ezen az országot bénító általános sztrájk sem sokat segít. A görögöknek készített csapda ugyanis egy klasszikus hurokra hasonlít, amelyiknek tudvalévően az a tulajdonsága, hogy minél többet vergődik benne az áldozat, az annál jobban fojtogat és szorít.
Számunkra különösen ismerős lehet mindaz, ami most Athénban történik. A forgatókönyv Magyarország esetében sem volt másképp. A válsággal együtt érkezett meg 2008 őszén az ország nyugati határára a piaci hisztéria, ami sérülékeny pénzügyi helyzetünkbe kapaszkodott. A kamatok, a kockázati felár, a forint árfolyama elszálltak. Hihetetlen többletköltségekbe keveredtünk, amit megkoronázott hitelajánlatával – az Európai Bizottság mellett – a Nemzetközi Valutaalap. S tudjuk, a kölcsönszerződésben mi mindent felvállalt a néhány hete elsöpört kormányzat. A Bajnai-kabinet lényegében e kötelezettségek teljesítésére alakult. Azt, hogy mit hajthat végre és mikor a hamarosan felálló második Orbán-kormány, nagyban meghatározza az a mozgástér, amit a Nemzetközi Valutaalapnál a közeljövőben kiharcol. A hurok lazítását kell elérnie az új kormánynak. Ám a tárgyalóasztal túloldalán ülőket csupán egy dolog érdekli majd: vajon megkapják-e azt a tőkét és a hozzá tartozó busás kamatot, aminek folyósítását elegánsan a most hivatalba lépő utódokra hagyták a szocialisták. Sok fegyver nincs a kezünkben. Csak a kétharmad erejében bízhatunk, meg abban, hogy a számunkra hurkot vetők is rájönnek arra: most levegőhöz kell juttatniuk az áldozatot.”
